A "Csángók"

Diószegi László:
" A moldvai csángók története és jelene"
A moldvai magyarok, (csángók) két nagy tömbben: északon Szucsava és Románvásár, délen Bákó környékén és a Tatros illetve a Szeret partján élnek.
Mekkora népcsoportról beszélünk?
Lélekszámuk megállapítása a megbízható források hiánya miatt nehéz feladat.
A középkori utazók összeírásai alapján megállapítható volt, hogy a moldvai katolikusok döntő többsége magyar nevű, magyarul beszélő volt. A moldvai fejedelemségben történt első hivatalos népszámlálásból (1859) kitűnik, hogy Bákó és Roman megyékben, ahol a csángók a legnagyobb számban éltek, a római katolikusok 90 %-a magyar nemzetiségű volt. Egy, a század végén Bukarestben megjelent kiadvány szerint "vannak egész falvak csángócsaládokkal, ahol nem tudnak egyetlen szót sem románul, mint pl. Forrófalván, Klézsén".
Az 1930-as román népszámlálás 23 ezer magyart jegyzett Moldvában. Az adat önmagában is ellentmond a korábbi statisztikákból történt számításoknak és a helyszíni tapasztalatoknak. Az a tény azonban, hogy az 1930-as népszámlálás Klézsén és Forrófalván csupán egy-egy magyart mutatott ki, egyértelműen bizonyítja az összeírás torzításait. A még oly erőszakos asszimiláció ellenére is lehetetlen ugyanis, hogy a két falu, ahol hiteles információk szerint a századfordulón még románul sem tudtak az ott élő csángók, 1930-ra teljesen románná váljon.
A második világháborút követő népszámlálások a csángókat gyakorlatilag eltüntették. Hiába tartott nyilván az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség kb. 60 000 moldvai magyart, számukat a hivatalos összeírások 1956-ban 17 105-re, 1966-ban 8 332-re, 1977-ben 4 258-ra, míg 1992-ben 2165-re teszik.
Mennyi lehet végül is a ma is magyarul beszélő, magát magyarnak valló moldvai csángók száma? A kutatók helyszíni tapasztalatai és kutatásai alapján bizonyos, hogy a magyarnak tekinthető moldvaiak száma ma is mintegy 50-70 ezerre tehető, ez a szám azonban az erőteljes asszimiláció miatt napról napra csökken.

Kik a csángók?
A moldvai magyarok eredetét illetően a néprajzi adatok és az okleveles források ismeretében ma már bizonyított, hogy a csángók nyugatról, a Kárpát-medencéből érkeztek Moldvába. Az is ismertté vált, hogy az első moldvai csángó telepeket a magyar királyok hozták létre. A Szeret folyó jobb partján a XIII. században létesített határőrtelepek funkciója a tatár betörések visszaverése volt. Az északi területekre a Szamos völgyéből, a déliekre a Székelyföldről történt település. A csángók száma a következő évszázadokban történt önkéntes kivándorlással folyamatosan gyarapodott.
Közöttük találtak menedéket a Dél-Magyarországról a XV. században elmenekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be biblia- fordításukat is.
A csángók lélekszámát gyarapították a Rákóczi-szabadságharc menekültjei, valamint a határőr- szolgálat, a nehéz jobbágyi sors és a nincstelenség elől kivándorló székelyek is.
Levéltári dokumentumok, oklevelek tanúskodnak arról, hogy Moldvában már a XVII. századnál jóval korábban, a XIII. századtól kezdve folyamatosan éltek magyarok.

Csángók sorsa
A csángók asszimilálása már a XIX. század előtt elkezdődött. Ekkor azonban a szerencsétlen sorsú népcsoportot nem nemzeti, hanem vallási elnyomás sújtotta a többségtől. A római katolikus világ peremére, az ortodox többség közé nem szívesen mentek a papok, s ha küldött is a Vatikán egyet-egyet, ezek bizony, szolgálatuk alatt nem a hívőkkel, hanem saját meggazdagodásukkal törődtek. A Moldvába kirendelt papok többsége nem is magyar volt, hanem olasz, bosnyák, lengyel, akik nem beszéltek magyarul, és a néhány éves szolgálat alatt nem is akartak megtanulni. Így az akkor még kizárólag magyarul beszélő csángók a templomban számukra érthetetlen nyelven imádkoztak, s gyónásukra számukra érthetetlen nyelven kaptak feloldozást.
A nemzeti ébredés korában újabb megpróbáltatások vártak a csángókra. A gyorsan terjedő román nacionalizmus minden eszközzel megpróbálta elrománosítani a moldvai magyarokat. Magyar iskolák nem voltak, a közhivatalokban megtiltották a magyar beszédet.
A moldvai csángóság történetének legbíztatóbb szakasza a sok évszázados elnyomatás és magárahagyatottság után a II. világháborút követően kezdődött.
Romániában ekkor a csángókat is a magyar nemzetiség részeként kezelték. Így az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, Bákóban magyar nyelvű tanítóképzőt létesítettek. A csángók köréből kikerült papok magyarul gyóntattak, a templomokban ismét magyar szó hangzott fel. A Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát nyithatott és megszervezhette a csángók érdekképviseletét.
A sajnálatosan rövid pozitív periódust azonban az l950-es évek közepétől a minden képzeletet felülmúlóan erőszakos, Európában példa nélkül álló asszimilációs intézkedések követték. A magyar iskolákat, óvodákat bezárták, a templomokban tilos volt az "ördög nyelvén" beszélni. A magyar öntudatú csángókat nyilvántartották, üldözték, megfélemlítették. Tilos volt a magyarországiakkal, sőt az erdélyi magyarokkal való bármilyen kapcsolatteremtés. A Magyarországról érkezőket az út mentén felállított
rendőr- posztok megállították és visszafordították, s az erdélyi magyarok is csak állandó ellenőrzés mellett juthattak be a csángó falvakba. A magyarellenes egyház hatására, illetve a magyar iskola, a magyar nyelvű sajtó, könyv és hírközlés teljes hiánya miatt a népcsoport szükségszerűen elvesztette értelmiségét. Ez a mai időkre azt eredményezte, hogy egy végsőkig kiszolgáltatott, érdekképviselet nélkül maradt, megfélemlített tömegről beszélhetünk.
A moldvai csángók ügyében reményekre jogosító változást hoztak az 1989 romániai események. A csángók hamar éltek az önszerveződés a lehetőségeivel, megalakították érdekvédelmi szervezeteiket, magyar nyelvű újság beindítását kezdeményezték, beadványokban fordultak az egyházhoz és az államhoz a magyar nyelvű vallásgyakorlás és oktatás engedélyezéséért. Az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy kezdeményezéseik, kérelmeik hiába állnak összhangban az európai normákkal és a román törvényekkel, azok teljesítését a helyi adminisztráció rendre elszabotálja.